2020. január 1-jén elindult az első három országot érintő földgázpiaci összekapcsolás, amely Finnországot, Észtországot és Lettországot terelte egy, közös tarifazónába [1]. Az árampiacon már megszokottnak tekinthető piacösszekapcsolás (vagy market-coupling) a gázpiacon igencsak újdonságnak számít. Míg az árampiacon a határkeresztező vezetékeken történő szállításért kizárólag kapacitásszűkösség esetén kell fizetni, addig a gázvezetékek esetén csupán egy-két olyan európai határt találunk, ahol nulla a szállítási tarifa (például a belga-luxemburgi és a dán-svéd határon); jellemzően 1-1,5 €/MWh-nak megfeleltethető összeget kell a kereskedőknek a határátlépésért fizetniük.

Dániában töltött éveim alatt két dolgot tapasztaltam a dánok időjárással kapcsolatos hozzáállásáról: 1) nincs olyan, hogy rossz idő, csak rosszul megválasztott öltözet, valamint – ezzel összhangban – 2) ha egy kicsit is javul az idő, akkor azonnal ki kell menni a szabadba, hiszen kit tudja, hogy mikor lát az ember legközelebb napot.

Feltételezem, az elmúlt vasárnap a dánok többsége inkább egy forró ital, garnélarákos szendvics és gyertyák társaságában élvezte a hygge nyugalmát, mintsem kint tartózkodott a a zord és szeles időben. Mindezt ismerősök beszámolójára és a szélenergia-termelési adatokra alapozom, lévén, hogy 2019. március 17-e elég szelesre kerekedett a legkisebb skandináv országban és Németország északi részén.

Nettó importarány alatt az importált villamosenergia-mennyiség fogyasztáshoz viszonyított arányát értjük. Magyarország esetében ez az érték éves átlagban nagyjából 32% körül mozog, viszont előfordulnak olyan órák is, melyekben az importált áram mennyisége az 50%-ot is meghaladja. Ezekben az időszakokban tehát a hazai fogyasztás több, mint felét külföldi források biztosítják.