Az európai energiapiacok liberalizálásának egy elég érdekes következménye az a rabló-pandúr játék, ami a monopolhelyzetüket félig-meddig elveszítő, vertikális integráltságukat hosszabb-rövidebb ideig megtartó, piacukat azonban elveszíteni nemigen kívánó vállalkozások, illetve a versenyhatóságok (leginkább az uniós versenyhatóság, a DG COMP) között zajlik. Mármint azokban az esetekben, amikor a piaci szereplők nem éppen magasabb hatékonyságukkal vagy jobb szolgáltatásukkal igyekeznek megnyerni ügyfeleiket, hanem újdonsült versenytársaik és általában véve a verseny kiiktatásával egyszerűsítik le a szolgáltatóváltás kérdését.
Nyugat-Európában ezek a játszmák nagyrészt lejátszódtak a 2000-es évek második felében, miután a DG COMP egy igen komoly ügyindítási sorozattal reagált a piacnyitást célzó szabályozási csomagok mérsékelt eredményességére. A feltárt esetek alapján három különböző magatartáscsoportot érdemes elkülöníteni, melyek az értéklánc különböző szintjeit érintették:
- A földgázkitermelők továbbértékesítési tilalommal akadályozták meg, hogy az ellátott nagykereskedők más országba exportálják tovább a gázt (pl. Gazprom 1 2 3, Statoil, NLNG, Sonatrach és a folyamatban lévő katari ügy). Ez a piacszegmentálás lehetővé tette a termelői árdiszkriminációt, ugyanakkor a nagykereskedőket is védte más országok nagykereskedőinek belépésétől.
- A nagykereskedelmi szinten leginkább az jelentett problémát, hogy a szállítói rendszerirányítótól (TSO) nem kellően leválasztott kereskedők komoly előjogokat élveztek a kereskedelmi tevékenységhez nélkülözhetetlen hálózati hozzáférés terén, így független kereskedőként nehezen lehetett érvényesülni.
- A kiskereskedelmi szinten pedig a hosszú távú, kizárólagos vagy kvázi kizárólagos ellátási szerződésekkel minimalizálták a potenciális piacra lépők által elérhető ügyfelek körét (pl. Distrigas).
A már említett román eljárás – illetve a Bulgarian Energy Holding (BEH) ellen indult, nemrégiben lezárt ügy is – a második kategóriába sorolható, hiszen a szállítóhálózathoz való hozzáférés akadályozásáról szól, ezért érdemes ezt az ügytípust kicsit jobban megvizsgálni. Annál is inkább, mert bár a verseny és innováció kapcsolatát sok kutatás vizsgálta már, a feltárt hatások között rendszeresen elfelejtik megemlíteni, hogy a piacliberalizációs politikák milyen innovatív üzleti stratégiákat hoztak ki a korábbi monopolistákból, már ami a versenykorlátozó praktikákat illeti:
- A legalapvetőbb megoldásként a TSO-k saját kereskedői hosszú távra lekötötték az importkapacitások többségét, hogy véletlenül se tudjon más kereskedő érdemi forrásokkal megjelenni a piacon. Ráadásul az importkorlátozás a hazai árszínvonal – kereskedői szemmel nézve – optimális szintjének meghatározására is alkalmas (pl. RWE, ENI, GDF, E.ON ügyek).
- A következő szint a diszkriminatív hálózati hozzáférési díjak alkalmazása, ahol már szó sincs elzárkózástól (látszólag), de a riválisok versenyképessége mégis kellően szabályozható (RWE, GDF).
- Egyszerű, de roppant elegáns megoldás a rendelkezésre álló kapacitások alulbecslése (RWE, ENI).
- Valamivel haladóbb módszer a kapacitásdegradáció (minőségrontás), amikor az importkapacitások vásárlását késleltetéssel, illetve fragmentált, rövid távú, megszakítható termékek nyújtásával nehezítik (ENI).
- A szofisztikáltság csúcsa talán a hatékonytalan szűkületkezelés, amikor a TSO direkt azért akadályozza, lassítja egy hatékonyabb kapacitáselosztási mechanizmus bevezetését, hogy korlátozza a hozzáférést és a gázkereskedelmet (RWE, ENI).
- Végül, ha valamilyen külső kényszer, vagy esetleg piaci igény miatt a kapacitások bővítése került napirendre, a stratégiai célú beruházásvisszafogástól, vagyis a beruházások akadályozásától sem riadtak vissza a TSO-k, különösen, ha importkapacitásokról volt szó (ENI, GDF).
A sokféle stratégia mögött valójában ugyanaz az egyszerű közgazdasági logika van: meg kell akadályozni, hogy új szereplők és források jelenjenek meg a piacon, mert az lenyomja az árakat, és a domináns kereskedő ezen sokkal többet bukik, mint amennyi a TSO hálózathasználati díjból származó bevételnövekménye (főleg, ha utóbbi szabályozott áras). Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a magasabb árakkal a fogyasztók nyilvánvalóan rosszul járnak, akkor lényegében készen is van az logikai struktúra, amit a versenyjogban kárelméletnek (theory of harm) neveznek. Más megfogalmazásban a kárelmélet az a logikailag konzisztens, a szereplők ösztönzőivel összhangban lévő sztori, amiből megtudjuk, hogy a vizsgált magatartás miként okoz kárt a fogyasztóknak. Éppen az említett ügyekkel egyidőben zajlott le a versenyjog közgazdasági alapokra helyezése, és körülbelül azóta elvárás, hogy a hatóságok egyértelműen fogalmazzák meg a vizsgált magatartással kapcsolatos kárelméletüket.
A Bizottság egyébként az említett eljárásokat kivétel nélkül megegyezéssel zárta, tehát nem bírságolta meg a cégeket, cserébe elérte a hálózati és a kereskedőcégek tényleges (tulajdonosi) szétválasztását, és a problémás szerződéses kikötések törlését. Az eljárásoknak komoly szerepe volt az ágazati szabályozás tovább csiszolásában (pl. harmadik csomag), amely lehetővé tette, hogy ne utólag és ne egyedileg kelljen ezeket a versenykorlátozásokat kezelni, hosszú versenyjogi eljárások keretében, hanem a szabályozás eleve gátat szabjon a kialakulásuknak.
Keleti nyitás
A nyugati rendrakás után a Bizottság a figyelmét a piacliberalizációt épp elindító, nem sokkal korábban csatlakozott keleti szomszédságra irányította. Ennek az irányváltásnak a leglátványosabb eleme kétségkívül a Gazprom ellen indult, szintén tavaly, szintén megegyezéssel zárult eljárás volt. Az ügy fő vonala alapvetően megegyezett a másfél évtizeddel korábbi Gazprom ügyek tartalmával, amikor a nyugati nagykereskedőkkel (ENI, OMV, E.ON Ruhrgas) kötött ellátási szerződéseiből kellett kivetetnie a továbbértékesítési tilalmakat. Ebben az ügyben azonban – abszolút újdonságként – már az is kérdés volt, hogy a Gazprom árai nem tekinthetők-e kizsákmányolónak, hiszen többségében kiszolgáltatott helyzetben lévő országok voltak a vevők. Végül, hogy a kérdést ne kelljen megválaszolni, de valami megoldás mégis legyen, a szerződéses árak felülvizsgálati lehetőségével és versenypiaci árak alkalmazásával kapcsolatos kikötések beépítésére kötelezte a Bizottság a Gazpromot.
Ugyan kisebb médiafigyelmet kaptak, de az infrastruktúra-üzemeltetők elleni eljárások sem maradtak el régiónkban. A bolgár ügyben vizsgált probléma teljesen megegyezik a korábbi nyugati esetekkel, hiszen a BEH csoportba tartozó Bulgartransgaz elég nyilvánvalóan azért akadályozta a szállítói-, import- és tárolói infrastruktúrához való hozzáférést, hogy azzal a cégcsoportba tartozó gázkereskedőt, a Bulgargazt segítse. Egy érdemi eltérés azonban mégis volt, ugyanis egyedülálló módon az eljárás egy 77 millió eurós bírsággal zárult, miután a bolgár kormányzat nem volt hajlandó belemenni a tulajdonosi szétválasztásba, vagyis a szállítórendszer értékesítésébe. Érdekes lesz követni, hogy mekkora elrettentő ereje van egy bírságnak, miközben a versenykorlátozás gazdasági ösztönzői nem szűntek meg.
Még érdekesebb azonban a román eljárás. Az odáig stimmel, hogy a Transgaz esetében is stratégiai célú beruházás-visszafogás és diszkriminatív árazás gyanúja merült fel. Onnantól viszont sajátos a helyzet, hogy nem import-, hanem exportkorlátozásról van szó, ráadásul a Transgaz nem része vertikálisan integrált vállalkozáscsoportnak, tehát nincs kereskedelmi érdekeltsége. Ezek az apró különbségek nemigen zavarták meg a Bizottságot, a formális eljárás megindításakor kiadott sajtóközleményben simán leírták, hogy a vizsgált magatartás emelheti az árakat és csökkentheti a piac likviditását Romániában. A józan közgazdász logika ennek éppen az ellenkezőjét sugallja exportkorlátozás esetén, hiszen ha nem exportálják a gázt, akkor többletkínálat jelentkezik az adott országban, ami lenyomja az árakat. Vagyis valójában itt egy árcsökkentő versenykorlátozásnak lehetünk tanúi, legalábbis, ha a román piacot nézzük. Ez a magatartás akkor sem lett volna üzletileg racionális a Transgaz számára, ha lenne a cégcsoportjában kereskedő, mivel az is az olcsó gáz exportjában és a magasabb hazai árakban lenne érdekelt. Független hálózatüzemeltetőként viszont mindez teljesen zárójelbe tehető, a cég egyszerűen bukott némi hálózat-hozzáférési díjat az akciójával, mindenféle haszon nélkül. Nem éppen gyakori ez a típusú monopolista visszaélés.
Ezt az ellentmondást implicit módon el is ismeri a Bizottság a román fél kötelezettségvállalását ismertető sajtóközleményében, amelyből már kimarad ez a kárelmélet. Amit helyette kapunk az viszont nem sok: a magatartás ellentétes az Energia Unió belső gázpiaccal kapcsolatos céljaival. Az ügy összefoglalója ezt annyiban részletezi, hogy „a magatartás a piacok tagállamok közötti szegmentálódásához, illetve a romániai ügyfelek és az egyéb tagállambeli (főként magyarországi és bulgáriai) ügyfelek gyakorlati megkülönböztetéséhez vezethet, mivel ez utóbbiakat megfosztja a belső piaci előnyök kiaknázásának lehetőségétől.”
Ez kétségkívül igaz, mint ahogy az is, hogy mi magyarok hálásak lehetünk a Bizottságnak, ha hozzájárul a gázexport beindításához. Az is magától értetődő, hogy a román felhasználók rosszul járnának ezzel, amiből két következtetés is adódik.
- A versenykorlátozás hátterében nem klasszikus monopolprobléma húzódik meg, hanem sokkal inkább politikai szándék, hiszen az állami tulajdonú Transgaz nem üzleti alapon, hanem tulajdonosi „ráhatásra” segíthetett be a rezsiellenes harcba.
- A tagállami versenyhatóságoktól nem várhatjuk azt, hogy fellépjenek egy ilyen ügyben, ahol az upstream (input-) piac az egyik országban van, míg a kapcsolódó downstream (fogyasztói) piac egy másikban. A román versenyhatóság nyilván nem fog fellépni a magyar/bolgár fogyasztók védelmében a román fogyasztók kárára, míg a magyar/bolgár versenyhatóság nehezebben tud fellépni egy olyan cég ellen, amely nem folytat gazdasági tevékenységet az országban, illetve nem is feladata az uniós belső piac integritásának védelme.
Örülhetünk tehát, hogy van egy szupranacionális versenyhatóságunk, amely lakóhelytől függetlenül megvédi a fogyasztókat a belső piac iránt mérsékelten elkötelezett tagállamoktól. Azt is el kell ismerni, hogy az alapvetően piaci alapú versenykorlátozásokhoz szokott brüsszeli bürokraták nem akadtak fenn azon, hogy egyik tankönyvi kárelmélet sem húzható rá a román ügyre. Az pedig kifejezetten innovatív, hogy olyan szolgáltatás árazását kifogásolja a Bizottság, amely hatósági áras, és az egyik elfogadni tervezett vállalás arra vonatkozna, hogy a vállalkozás milyen tervezetet nyújtson be engedélyezésre az ágazati hatóságnak.
A sztorinak persze van egy tágabb, a Fekete-tengeri gázkitermelésről és a kapcsolódó gázfolyosóról (BRUA) szóló, és egy még tágabb, régiós energiapolitikai narratívája is, de ebbe az irányba most csak egy egészen rövid megjegyzés erejéig merészkednék. Nem Románia ugyanis az egyetlen olyan ország a környéken, amelyik a saját energiamixében szeretné látni a Fekete-tengeri gázt, és nem feltétlenül érdekelt annak nyugati irányú továbbszállításában. Vajon milyen üzenetet hordoz a DG COMP romániai fellépése az ilyen álmokat dédelgető tagállamok számára?
